A rákellenes
csodagyógyszer összezsugorítja a tumort, és biztosít még néhány évet Hazelnek,
ám ő így is folyamatosan a végső stádiumban van, és a diagnózisában már
megírták az élete utolsó fejezetét. De amikor a támaszcsoportban megjelenő,
isteni Augustus Waters képében bekövetkezik a nem várt fordulat, Hazel
történetét is át kell írni…
„A csillagainkban a
hiba” – John Green eddigi legambiciózusabb és legfájdalmasabb, mélyenszántó,
vakmerő, pimasz és kíméletlen műve, lélegzetelállító felfedezőút az élet és a
szerelem kacagtató, vérpezsdítő és tragikus birodalmában.
Beismerem féltem ettől a könyvtől. Alapvetően nem igazán
szeretem a nagy love story-kat, azokat a könyveket, amiknek a központjában a
szerelem áll (köszi Twilight). Végülis amikor múltkor anyukámmal mentem a
könyvesboltba, és rám tört az „angol könyvet akarok olvasni”-láz, akkor az
egyedüli, amit találtam és jobbnak tűnt az, ez volt. A könyv azonnal berántott
az írási stílusa és ez az egész környezet miatt. Én első sorban nem is a szerelmi
szál fogott meg, hanem az alap drámája, tragédiája.
Az apuka és az anyuka
zseniálisan voltak megírva (a többiek is, de most velük kezdem), nagyon
reálisan vannak mutatva. Az anyuka, ahogy már szinte mániákusan vigyázz a
lányára, meg ahogy az apuka sír és folyton ölelgeti a lányát szívet tépő.
Hazel egy igazán szerethető kedves karakter. A belső
monológjai nagyon megfogtak, az például, ahogy a halálról beszél, nagyon
tetszett. Egy kicsit úgy érzem magam, mint ahogy ő érzett Anna történetével
kapcsolatban. Kegyetlenség valahol, hogy nem tudjuk meg, hogy meddig élt, hogy
túl tette e magát a tragédián. Nagyon, nagyon szeretném tudni mi történt vele,
és a családjával, és igazából ő is. Amikor ugye Amsterdamba mennek, akkor a
kérdés amire leginkább tudni a akarja a választ, az a „Mi történt Anna
édesanyjával?”, belegondolva rájöttem, hogy ezt az egészet kivetíti. Nem Anna anyáért
izgul, hanem a sajátjáért, úgy gondolja, ha Anna mamájának sikerült túltennie
magát ezen és újra férjhez ment, akkor az ő anyjának is megvan rá az esélye. Az
Augustus iránt érzett érzelmei és a kettejük szerelme, pedig gyönyörű. Imádtam,
ahogy folyton mondogatták azt, hogy ’oké’, meg ahogy leírta a fiú jellemét,
azt, hogy mit szeret benne.
Augustus, nekem kicsit szürreális volt. A beszédstílusa, a
dolgok amiket mond és gondol, nagyon lehetetlenek. A szülők, és Hazel karaktere
is reálisak voltak, olyanok, akik tényleg létezhetnek valahol, náluk nem érződött,
hogy ez az egész fikció. A valóságba szerintem nem beszélnek itt, de lehet
igen, a világnak ezen a részén nincsenek ilyenfajta lírai fiúk (bárcsak). A
jelleme, nagyon tiszta, és elgondolkodtató. Ő az a tipikus filozófus fajta, a
metaforával és a halálutáni élet elméletével simán elmehetne ilyesfajta
egyetemre. Van pár dolog, amit viszont nagyon valósághűen lett megírva, például
a kapcsolata az Agydaganatos lánnyal, akinek elfelejtettem a nevét. Ahogy beszél
a kapcsolatukról, és, hogy a végén már milyen nehéz volt, tényleg megöli az
embert egy kicsit belül (a vége a könyvnek, meg nagyon megöli az embert).
Van Houten egy számomra nagyon megosztott karakter volt. A
könyv folyamán először szeretjük, majd a pokol legmélyebb bugyrába száműznénk,
majd még mélyebbre küldenénk, majd megsajnáljuk és megértjük egy picit. Tetszett, ahogy kidolgozta a történetét John
Green, és a végén, mikor kiderül, hogy mi történt vele valójában nagyon megható
és jó pár könnyet csal a szemünkbe.
Isaacot én nagyon szerettem. Tetszett a humora és a
története, de ennyi.
A könyvben rengetegszer láthatjuk, azt ahogy Hazel és
Augustus, meg a többi rákos gyerek minden nap küzd. Itt nem is arra gondolok,
hogy Hazel küzd a levegőért, hanem sokkal inkább arra, hogy a templomban mindig
a lépcsőn megy, meg azt ahogy föl küzdi magát az Anna Frank házban. Ott küzd a rák ellen, meg
az ellen, hogy feladja. A templomban mehetne lifttel, de nem teszi, mert ő még
nem annyira beteg, és ez szerintem egy nagyon fontos üzenet.
SPOILER
RÉSZ!!!!!!!!!!!!!
Gus visszaesése az, ami először szíven üti az olvasót.
Mindenki arra számít, hogy Hazel fog meghalni, és akkor BUMMM!!! Augustus egész
teste teli van a betegséggel. Itt az olvasó még mindig reméli, hogy esetleg
meggyógyul és Happily Ever After, de nem. Koránt sem. Meghal és mi is vele
halunk. Összetörik a szívűnk ezernyi darabra és a történet csak megy tovább és
táncol a szívdarabkáinkon. A legkeményebb rész, szerintem, mikor elmegy a cigit
venni, de nem sikerül, az a rész amikor már mindenkiben tudatosul, hogy nincs
visszaút. Aztán jön az előtemetés és zokogunk, majd az igazin még inkább, aztán
könnytengerben keressük a lapokat és amikor meglesznek megfulladunk. Nem tudok
mit írni, csak annyit, hogy az író zseniális, nem próbálta szépíteni az egészet
és ez egy nagy előnye.
ÖÖÖÖÖÖÖSSSSSSSZZZZZZEEEEESSSSÍÍÍÍTTTÉÉÉÉÉÉSSSSS!
Ha eddig a könyvet nem olvastad el, akkor feltétlenül tedd
meg. Egy hatalmas feketelyukat, hagy majd a szíved helyén, de mégis szeretni
fogod. Hogy Ron Mester igaz szavait idézzem:
5/5 CSILLAG
